A KORTIZON KORSZAK KEZDETE

A gyakorló orvosok egyetértenek abban, hogy a 2. világháború utáni idők egyik
legjelentősebb felfedezése a mellékvesekéreg gyógyító hormoncsoportja: a corticosteroidok. Az idősebb kollegák még emlékeznek deformált ízületű, ágyhoz kötött betegekre, akiknek kezelésében a kortizon olyan drámai fordulatot hozott, mint a lobális pneumóniában a penicillin. Tehát jubileumtól függetlenül is érdemes vele foglalkoznunk.

Három tudós kapott érte 1950-ben Nobel-díjat, közülük csak P.S. Hench volt orvos, aki éppen 100 évvel ezelőtt született. A centenárium mellett még két évfordulót ünnepelhetünk: 70 esztendővel ezelőtt nevezték ki a Mayo-klinika reuma osztályának élére, továbbá pont fél évszázada állította elő az első használható készítményt a Merck laboratóriumban egy Sarett nevű vegyész. Hogy addig soha nem tapasztalt hatású antireumatikum lett belőle, feltétlen Hench érdeme.

Két társa, E.C. Kendall és T. Reichstein a kémiai szerkezetét tisztázta.
Philip Showalter Hench 1896 február 28-án látta meg a napvilágot Pittsburg városában. Orvosi oklevelét a Minnesota-i egyetemen szerezte 1920-ban. Utána a Mayo- klinikára került. Kezdettől a klasszikus sokizületi gyulladás kialakulásának pathomechanizmusa került érdeklődése előterébe. A terápiás fegyvertár gyakorlatilag akkor még csak a szalicilátokból állott. Már

1925-ben megfigyelte, hogy a reumás arthritisben olyan mellékhatások jelentkeznek / gyengeség, fáradtság, alacsony vérnyomás /, melyek a mellékvese érintettségére engednek következtetni. Feltételezését a boncolás nem támasztotta alá, de ifjú tudósunknak ez nem szegte kedvét. A következő esztendőben /1926/, mint említettük a reumatológiai osztály élére került, ahol érdekes megfigyeléseket tehetett. Pl. azok a sokízületi csúzban szenvedő betegek, akik véletlenül sárgaságot kaptak, határozott javulást mutattak. Annál inkább, minél nagyobb fokú volt a vér bilirubin-szintje. Kutatásaihoz ez adta az első impulzust.

Ilyen remissziót mások is megfigyeltek, de inkább érdekességnek tartották, semmint az okát-okozatát vizsgálták volna. Hench kezdetben arra gondolt, hogy a máj kiiktatásával megszűnik a méregtelenítő hatás s ezzel a reumát kedvezően befolyásoló anyag juthat a keringésbe. Feltételezett egy „antirheumatical substance X” jelenlétét, amely netán az autolizált májszövetből származna. Ez azonban nem bizonyult ilyen egyszerűnek. Ugyanis: hiába adtak szájon át, szondán keresztül vagy injectióban epesavakat, májkivonatokat, sőt önkénteseknek hepatitises vért, az eredmény nem volt meggyőző.

Ekkor azt gondolta: az X anyag nem a májban keletkezik, de a sárgaság során aktiválódik. Elméletnek tetszetős, de kézzelfogható eredmény nélküli. Azt is megfigyelte, hogy terheseknél szintén javul a reumás arthritis, amiből hormonhatásra következtetett, ezúttal helyesen. Javulás állt be a lázterápiánál is, ami nem mondott ellent feltételezésének. 1940-ben már az volt a határozott álláspontja, hogy a keresett substancia egy mindkét nemre egyformán ható hormon.

Meggyőződésében megerősítette az akkori idők legjobb hormon kutatója, E.C. Kendall, aki viszont 110 esztendővel ezelőtt született, és „véletlenül” éppen a Mayo-klinika laboratóriumát vezette. Kémikusunk ekkor izolálta a „Copound E” nevű sterin anyagot. Hench pedig helyesen feltételezte, hogy a sárgaság és a terhesség közt ez az anyag a kapocs, de bizonyítani még nem tudta.

Közben két nagy horderejű dolog történt. Kitört a második világháború és a Pentagonba olyan hírek jutottak, hogy a német pilótákat hormonnal doppingolják, ezért Kendall kutatásait kiemelten támogatták. Valamikor ekkor kezdett ismerté válni Selye János stress-elmélete és a „general adaptation syndrom” fogalmának megalkotása. Terminológiailag ő különítette el először a mineralo- és glukokortikoidokat, továbbá a DOCA nevű mellékvesekéreg-kivonattal kísérletezett.

Vagyis a kortizon-kutatás kezdetén Selye professzor is jelentős szerepet játszott.
Mint korábban említettük a kortizon szintézise 1946-ban sikerült egy Sarett nevű kémikusnak, aki a híres Merck laboratóriumban dolgozott. Két év múlva 1948 őszén adta betegeinek az első kristályos anyagot fiziológiás konyhasóoldatban / ekkor kapta a Cortizon elnevezést / és az eredmény ezúttal nem maradt el.

Első közleménye szerint: „a hőmérséklet 1-4 napon belül normalizálódik, a reumás csomók is gyorsan eltűnnek. A hatás gyorsabb és megbízhatóbb, mint a szalicilátok alkalmazásakor. A klasszikus gyulladás tünetek is gyorsan eltűnnek. A süllyedésre gyakorolt hatás is szembeötlő”. Rendkívüli korrektségére jellemző, hogy rögtön publikálta, mikor ajánl óvatosságot. Pl. hipertónia, kardiovaszkuláris betegségek, cukorbetegség, osteoporozis, fekélybetegség.

1950-ben hárman megosztva kapták a legmagasabb kitüntetést „a mellékvesekéreg-hormonok szerkezetének és biológiai hatásainak felfedezéséért.” Harmadik társuk a Lengyelországból Svájcba származott Tadeus Reichstein professzor. Ő az öreg kontinens legjobb kortizon-kémikusának számított.

Hench a második világháborúban az amerikai hadsereg fő reumatológusa volt, 1947-ben professzori kinevezést kapott. Nyugdíjas éveit nem élvezhette. 69 évesen Jamaicában végzett vele egy pneumónia.
Igaz, az ő szavaival a kortizon felfedezése a reuma gyógyításában „nem a vég kezdetét, hanem a kezdet végét” jelentette, de jelentőségét a non-steroidok megjelenésével sem lehet lebecsülni.

Szállási Árpád
1996. július