RÉVÉSZ BÉLA ÉS A KÖZEGÉSZSÉGÜGY

A címben feltüntetett szerző városunk szülötte, nevét sokáig úttörőház viselte és egy külterületi utcácska őrzi. Remélhetőleg fogja is a jövőben. Írói életének legfontosabb dátuma 1934, ekkor jelent meg egymás után az Ady-trilógia, az Esztergomi lélek /vajon hányan olvassák ma !/ és a legkevésbé ismert Magyar küzdelem. Alcíme: „Tükör kulturális és szociális intézményekről”.

Már húsz évvel korábban írt megdöbbentő novellákat a Vonagló falvak nyomorúságáról. A Magyar küzdelem nyomdából való kikerülése egybeesik a falukutató irodalom tényfeltáró megindulásával, ekkor kezdte ugyanis Illyés Gyula a Válasz hasábjain folytatásokban közölni a Puszták népe történelem alatti világának középkori képsorozatát.

A trianoni csonkításokkal súlyosbított vesztes háború után a magyar egészségügyre szintén szűk esztendők következtek, minden anyagi forrást lekötött az áttelepülni kényszerült egyetemek elhelyezése. A harmadára zsugorodott országnak hirtelen négy orvostképző fakultása lett, az utódállamokból menekült, kezdetben „vagonlakó” kollégáknak megélhetést kellett biztosítani. Szerencsére a lehetetlennek tűnő történelmi helyzetben lehetetlent nem ismerő személyek kerültek a kulcspozíciókba. Az oktatás és a gyógyítás akkor is külön tárcához tartozott. Az egyetemek megszervezésében és elhelyezésében Klebelsberg Kunó csodát művelt.

Nagy korszakának népjóléti minisztere Vass József méltó társnak bizonyult. Rockefeller-támogatással 1927-ben megalakult a ma is korszerű Országos Közegészségügyi Intézet, élére a tudósnak, szervezőnek és embernek egyaránt nagyszerű Johan Béla professzor került. Így jellemezte Őt egykori beosztottja, az egykor esztergomi fogorvos Hamar Pál. E sorok írójának levélben. A mintajárás fogorvosa a második világháború után jobbnak látta a politikailag szélcsendesebb Kanadában letelepedni. Sajnos, a rendszerváltást már nem érte meg. Érdekes, véletlen egybeesés, hogy Johan professzor államtitkári kinevezése, valamint Révész Béla könyvének megjelenése azonos esztendőre esik.

Amint említettük, alcíme: „Tükör kulturális és szociális intézményekről”. Mivel a szerző az ellenzéki Népszava publicistája volt, könyve aligha számít „kormánypárti propagandának”. Ezt az Ady szelleme iránti hűség sem engedte volna meg. Az elismeréssel mégsem fukarkodhatott. Szentimentális stílusához móraferenci reminiszcenciák kapcsolódnak. Különösen, ha emberpalántákról szól. Kiemelte, hogy például a kalocsai, hajdúszoboszlói és balmazújvárosi védőintézetek /csecsemő- és anyavédelem / hét esztendős tevékenysége következtében felére csökkent a csecsemőhalandóság.

A tévhiedelmekről tapintattal szól. „A nép ugyan is nemzedékről-nemzedékre továbbplántálja a babonákat, amelyek szépek, mert megannyi bizonyság, hogy szeretik a gyereket, féltik az egészségét, életét, de egyben ősi vegetációval fölhatalmasodott dzsungel is ez a babonakör, amely egyenesen támadja a csecsemők egészségét, életét és a védőintézetek nem kicsi dolga, hogy az ártalmas, babonás, kuruzsló néphittel megbirkózzanak”. A faluromantika hangvétele még a munkások írójának műveibe is beszüremkedett. A Közegészségügyi Intézet három fő feladatát emelte ki. 1. Anya- és csecsemővédelem, 2. A tuberkulózis elleni küzdelem, 3. Az elemi iskolák rendszeres ellenőrzése. Ezért állították fel a falusi egészségházakat, szervezte meg Johan professzor a zöldkeresztes hálózatot, amelynek keretében szakképzett nővérek látogatták az iskolákat, intézményeket, idült fertőző betegeket.

A gondozóhálózat megszervezésével látványosan csökkent a tbc.-halandóság. Noha a csonka ország 350 ezer tüdőbetegére csak 5.500 szanatóriumi ágy jutott, a szaporodó szűrések és elkülönítések következtében 1924-1931 között több mint 10 ezerrel csökkent az új „morbus hungaricus” áldozatainak száma. Derék szerzőnk a bőr- és nemigondozók világába nem tudott betekinteni. Aggódóan írt viszont a Baranya- és Nógrád megyei egyke pusztításáról, valamint a szaporodó öngyilkosságokról. A statisztikai kimutatás szerint 100 százalékos volt az emelkedés. Falvaink sorscsapása volt annak idején az ásott kutak fertőzöttsége, az OKI 1934-re már 12 ezer közhasználatú vízforrást vizsgálat meg, de azoknak csak a felére tehették ki a „Jó ivóvíz” feliratú zöldkeresztes táblát. Szigorították a fertőző betegségek bejelentési kötelezettségét. A laikus Révész Béla hírt ad azon örvendetes tényről, hogy az ország insulin-gyártás terén önellátóvá, a betegek részére vagyoni helyzetüktől függetlenül térítésmentessé vált. Nem egy gazdagabb országot megelőzve.

Különös gondot fordítottak a gyermekfogászati ellenőrzésre-megelőzésre. Kezdettől 14 jól felszerelt mozgó fogászati rendelő látta el a mintajárásokat. A gödöllői körzetben /ahol Hamar Pál is dolgozott / az iskolások rágószerve 87 %-ban szuvasodott. A szemléletes leírásokból oldalakat lehetne idézni. A kicsiny Dánia már akkor is minta-ország volt. Előbb egészségügyi, majd mezőgazdasági-szövetkezeti szempontból fedeztük fel. Ösztöndíjasaink szinte mindegyike megfordult Andersen hazájában, ahol a mienkhez képest mesésnek tűnt a valóság. A tbc.-mortalitásuk már akkor 7 % alá süllyedt.

Olvassuk csak, mit vetett papírra 1934-ben az internacionalista író Révész Béla: „Csonka-Magyarország körül, sok helyütt úgy szelték le a határokat, hogy a környék magyarságának, ha szerencsétlenség éri, nincs kórháza. Hívják tehát a határokon túlról bajba jutott magyarok a balassagyarmati, sátoraljaújhelyi, soproni, vagy békésgyulai mentőállomásokat és viszi a mentőkocsi, orvos, ápoló a segítséget a testvéreknek. Nincs akadály, szabad az út, a határ ellenséges sorompója elődől a mentőkocsi előtt”. Akadt ebben jó adag naiv optimizmus, de több realitás, mint az azt követő „testvéri” évtizedekben. Manapság viszont főleg Erdély és Kárpátalja felől újra jönnek betegek, nem nosztalgiából.

Révész Béla idézett könyvének biztosan volt áttételes hatása a hazai tényfeltáró irodalom kibontakozására. Kiemelt területei közül Féja Géza a békési „viharsarokról”, Szabó Zoltán a nógrádi „tardi helyzetről”, Kodolányi János a baranyai Ormánság demográfiai katasztrófájáról írt megrázó művet, a Magyarország Felfedezése sorozatban.

Révész Bélát úgy-ahogy az Ady-könyveiről ismerjük. A Magyar küzdelem az elmúlt évtizedekben valószínűleg „nacionalistának” tűnt. Pedig egy nemzetközi elkötelezettségű szociáldemokrata író felelősségteljes munkája.

Sajnos, Ő is Radnóti sorsára jutott, ezért kötelességünk többek között a kevéssé ismert közegészségügyi érdeklődésére külön felhívni a figyelmet.

Szállási Árpád dr.
2001. július