„FONTATLANSÁGOK” ORVOSOKRÓL

Könyveim rendezgetése közben akadt kezembe Hegedűs Géza:  „Fontatlanságok – 70 történelmi érdekesség és hiteles pletyka” című könyve. Beleolvastam a szórakoztató műbe, és 3 rövid, érdekes írást ajánlok az olvasók figyelmébe.

 

Szentté avatott orvosok

A Szent Korona, államiságunk legrégebbi jelképe, két részből áll. Felső, összehajló pántjai Rómából származnak, ezt nevezik latin koronának vagy zárt koronának. Az alsó rész kör alakú pánt, amelyről láncok lógnak. Ez a nyitott korona Bizáncból való, neve is görög korona. A két királyi fejéket III. Béla királyunk olvasztotta össze a XII. század vége felé.
A pántokon a drágakövek közötti zománcképek szenteket és uralkodóférgiakat ábrázolnak. Alul, az eredetileg nyitott koronán többek között két szent képe látható. Szent Kozma és Szent Damján. Az egyház nagyszámú szentjei körében a kevésbé ismertekhez tartoznak. Egyházi lexikonban vagy a szentek névjegyzékében kell utánanézni, kik is voltak ők, Nos, mindketten orvosok, a maguk korában nagy hírű tudósok. Kilikia tartományban működtek, fivérek voltak és ifjúkoruktól fogva keresztények, amikor a Római Birodalom hivatásos vallása a régi görög-latin pogányság volt, s olykor-olykor még fellángoltak a gyilkos keresztényüldözések
A két orvos arról is nevezetes, hogy gyógyító tevékenységükért nem fogadtak el fizetséget (amit manapság hálapénznek nevezünk). És minthogy hivatásuknak mesterei – sokak szerint művészei – voltak, már életükben csodálat vette körül őket. A pogányok varázslatnak, a keresztények csodának tekintették gyógyító tevékenységüket.
A 300-as évek küszöbén Diocletianus császár idején fellángolt az utolsó igen nagy keresztényüldözés. Kozmát és Damjánt elfogták. Előbb szavakkal, majd kínzással igyekeztek rávenni őket, hogy tagadják meg kereszténységüket. Ők ugyanolyan hősiesen ellenálltak, mint mindazok, akik inkább választották hitükért a vértanúságot. A két tudós orvos kínzóinak, majd bíráinak is hasznos tanácsokat adott egészségük megőrzése érdekében.. Úgy mesélték, hogy hangtalanul viselték el a kínhalált.
A kereszténység győzelmekor hamarosan szentté avatták őket. A szentté avatottakról tudni kell, hogy csodák történtek általuk vagy velük. A két orvos esetében a legnagyobb csodának azt tartották, hogy nem fogadtak el pénzt gyógyító tevékenységükért. Mert ez már abban a nagyon régi időben is csodának tűnt.

Orvosok a középkorban

Ha valakiről mifelénk úgy hat-hét évszázaddal ezelőtt azt mondták, suttogták, hogy „orvos” – hát annak könnyen meggyűlt a baja az egyházzal, esetleg a világi bírósággal. Rossz esetben még máglyára is kerülhetett. A középkori magyar nyelvben ugyanis nem a gyógyító, hanem az ártó varázslatot űző embert nevezték orvosnak, mivel – mint hitték – titkos erőket tudott kártékony célokra mozgósítani. Ezért is hívták 2orvos”-nak, vagyis titkos, láthatatlanul ártó tevékenységet űzőnek. Az orvvadász is, az orgyilkos is titokban cselekedte azt, ami tilos. Vagyis ennek a szónak a legősibb, még a kereszténység előtti korban varázsló, sámán, a kereszténység felvétele után pedig férfiboszorkány (boszorkánymester) volt az értelme.
De hogyan nevezték ugyaanebben az időben azt a férfit vagy asszonyt, aki hasznos varázslattal gyógyítani tudott? Aki gyógyító füveket tudott adni? Ők vltak a „javasok” ( ha tapasztalt öregasszonyok voltak, javasasszonyoknak nevezték őket ) Ezekben a korai időkben még „doktor”-nak vagy „doktor bácsi”-nak sem mondták a gyógyítani tudó embereket, minthogy a középkorban ez a latin szó minden európai országban az egyetemi tanárokat jelentette ( főleg a teológia-és a filozófiatanárokat).
Csak a XVII. Században kezdték doktornak vagy éppen orvosnak nevezni a tanult, gyógyítani tudó férfiakat. Nő csak a XIX. század óta lehetett orvos. Ha mégis oevosolni mert, boszorkányhírbe került. Akkor – a múlt században – a javasasszony könnyen került boszorkányhírbe. A férfinép körében azonban már a XVIII. Században szokás volt az orvost „felcser”-nek nevezni, ami manapság már sértő hangzású gúnynév. S hogy honnan ered a szó? A német vezényszavú császári hadseregben „Feldscher” volt a neve a tábori borbélynak, aki nemcsak beretvált és hajat vágott, de ő végezte az érvágásokat, a sebek és a tört csontok kötözését, sínbe rakását is. Tehát afféle gyógyító iparos vaolt.

Nevetéssel gyógyítani

Ki ne mondta volna már, hogy „evés közben jött meg az étvágy”? Ez és még tucatnyi ilyen közhellyé vált bölcsesség és álbölcsesség egy régi francia orvos vidám regényeiben olvasható. Francois Rabelais-nak hívták (olv.Rablé), 1493-tól 1553-ig széles körben népszerű gyógyítómester volt
Mindenféle betegséggel foglalkozott, de legfőbb feladatának a szomorúság, a búskomorság gyógyítását tartotta.
Ez az igen jó orvos a magánéletében tréfálkozó, szórakoztató, társaságbeli ember, kitűnő elbeszélő, szójátékokat kedvelő barát volt, s rájött a nagy titokra, hogy beszélgetéssel, szórakoztatással, sőt nevetéssel is lehet gyógyítani.
Ehhez hatásos módszert talált ki: mulatságos történeteket írt, egy szerfölött mulatságos regényt a nayg étkű óriásról, aki egy ültében két ökröt is megevett, és ehhez több hordónyi bort megivott. Elnevezte Gargantuának.
A könyvnyomtatást alig fél századdal korábban találta fel a német Gutenberg, ismerték már a franciák is. Rabelais regénye tömegsiker lett. Betegeknek készült, de az egészségesek is elkapkodták. Alighanem ez volt a szépirodalom legelső bestsellere. A siker következtében az író orvos megírta az óriás még óriásabb apjának, Pantagruelnek kalandjait is, majd még két humoros regényt a valószínűtlen regényhősökről. Ezek világszerte örök sikerű olvasmányok.
Sokan mondták, írták, tanították, hogy az újkori regény „Don Quijoté”-val, „Robinson”-nal „Gulliver”-rel kezdődik. Ezek a remekművek sok évtizeddel Gargantua alakjának a megalkotása után keletkeztek. Valójában az ókori kezdeményezések után a regény műfaja azzal kezdődik, hogy a jókedvű orvos kitalálta: szavakkal és nevetéssel is lehet gyógyítani.