ERŐ A GYENGESÉGBEN I.

3 részletben szeretném megismertetni olvasóinkkal Pátkai főorvos következő írását. Az ekor-lap soha nem tört nagy nyilvánosság felé. Mindig kerültem a bulvárt. Most mégis sajnálom, hogy nincs sok-sok ezres olvasótáborunk, mert ezt a 3 írást nagyon sok embernek kellene elolvasnia!!!

-A sérült, fogyatékos embertársaink kreatívak, befogadásra várnak-

Laci a barátom
Általános iskolai és gimnáziumi társam és életreszóló barátom néhány évvel ezelőtt halt meg. Kisgyermekkorában, még a háborús években sodorta el lábait a járványos gyermekbénulás. Minden akadályt leküzdve, közgazdász diplomát szerzett és a hirtelen bekövetkezett haláláig vezette egy jelentős hazai gyárunk ellenőrzési osztályát. Laci emléke előtti tisztelet, hálám jele ez a kis írás.
Ha nem is rendszeresen, de gyakorta váltottunk levelet, később e-mailt. Mindig felüdített optimizmusa és kissé fanyar humora. Levelezésünkben felidéztük közös emlékeinket. Felelevenedett előttünk gyermekkorunk és az egyetemi évek világa.
Hogyne emlékeznék Laci járógépére és kézihajtányára. Egy utcában laktunk. A ‘gangon’ – így neveztük Ősiben, szülőfalumban a falusi házak, védett, napos, deli fekvésű előterét, sokszor beszélgettünk.
Serdülőkorom személyiség formáló évei és a gyermekkor benyomásai ezzel a barátsággal nyernek jelentést, értelmet. Elmondtuk egymásnak rejtett dolgainkat, félelmeinket és aggódásunkat. Megosztottam Lacival a lázas állapotokban jelentkező éjszakai felriadásaimat, de jelentéktelenné váltak az én bajaim, amikor azt kérdezte tőlem, hogy “Te Pityu, kinő még az én lábam?” Nem tudtam, nem is tudhattam válaszolni, - azt hiszem mindkettőnk hangja elcsuklott, de a kérdés szembesített bennünket valami nagyon fontos ténnyel. Csoda történt, amikor elmondtuk, kimondtuk gondjainkat, válasz nélkül is megkönnyebbülten tudtuk folytatni. Laci körül kis mikrokozmosz szövődött, kitüntetés volt baráti köréhez tartozni. Nem nőtt ki drága barátom lába, de mindannyian, akik vele kapcsolatba kerültünk növekedtünk.
A kanadai vadevezős túrák, melyeket olyan szívesen mutatnak a TV-n, nem mérhetők ahhoz a romantikához és kockázathoz, amikor anyánktól elcsent mosó teknőkben ereszkedtünk a Séden. Aztán Laci kézen járásával kápráztatta el a falu legényeit azt hiszem lányait is, máskor órákig úsztunk a várpalotai bányatóban. Micsoda győzelmek voltak!
Aztán a gimnázium, Harza Laci Bácsi, matematika tanárunk szeretettel, bölcs bátorítással “tengerésznek” nevezte Lacit. A kollégium földszinti dísztermében, -hogy ne kelljen emeletet járni, kis kuckója volt, vasággyal, éjjeli szekrénnyel, itt találkoztunk naponta, már kamasz témákkal folytattuk a gyermekkori beszélgetéseket és gyakran éjszakába nyúlóan dolgoztunk matematikai példamegoldásokon.
A Közgazdasági Egyetem Veres Pálné utcai kollégiumába rendszeresen ellátogattam, - hatan, nyolcan laktak egy szobában. Laci környezete ismét baráti találkozások fóruma lett, moziba vittük és időnként vendéglőben vacsoráztunk. Még az sem tűnt fel, hogy nem voltak sérültek számára készült feljárók, repített bennünket a barátság az összetartozás és csak természetes, hogy Laci ebben benne volt. Ma kampányokat szervezünk a sérült emberek befogadására, mi ezt természetesnek tartottuk. Barátom összetartozást formáló személyisége és kapcsolatai kiteljesedtek az egyetemi évek alatt. Pista, Róbert, Tamás és mások társaságában liberális filozófiai és közgazdasági nézetekről cseréltünk eszmét. Az ötvenhat utáni viharos időkben Laci körül volt valami kimondhatatlan derű, élni akarás. Nem nevezhetjük ezeket a találkozásokat filozófiai iskolának, nem dolgoztunk tiszta fogalmakkal, de lehet, hogy éppen ezért tudtunk találkozni. Az ideológiák kicsorbultak barátságunk melegében.
Elfogódottan emlékszem azokra a levelekre, melyekben Laci hitre téréséről írt. Barátságunk ezzel végleg révbe érkezett, örök perspektívát nyert. Terveztük, hogy nyugdíjas éveink alatt újra hosszan beszélgetünk a ‘gangon’, emlékiratok írását is említettük. Gondviselő Istenünk erre már nem adott lehetőséget. Mérhetetlenül gazdag erőforrás számomra ez a barátság és minden felidézett emlék eleven fénnyel világít, ma is támaszt, eligazodást jelent.
Laci emléke elkísért első afrikai utamra, Ugandába, életreszólóan érzékennyé tett, antennákkal látott el a fogyatékos személyek irányában. Könnyen megtaláltam azokat, akik nagyon nehéz körülmények között tették élhetővé a nyomorúságosnak látszó, de mindennek ellenére csodálatos életet.
…

Pátkai István dr.