ERŐ A GYENGESÉGBEN III.

Az afrikai évek alatt átélt találkozások, örömök és megpróbáltatások életünket gazdagabbá tették. Ifjúkori kalandvágytól fűtött vállalkozásunk az ugandai polgárháborús káoszban, az észak – nigériai homokviharokban, a szegények és elesettek között végzett munkában küldetéssé erősödött.

Dr. Masao Nagai, japán pszichiáter

A Fülöp Szigeteken hallottam Dr. Masao Nagai, japán pszichiáterről, aki 1958-ban autóbalesetben, nyaki gerincvelő sérülést szenvedett és végtagjai teljesen megbénultak. A nap 24 órájában gondoskodásra szorult de nem adta fel. Képes volt túllépni a ”csak” személyes túlélés céljain, és súlyos akadályok ellenére folytatta hivatását.

Mint rehabilitációs szakember a sérült embert, a családját, a segítő személyzetet és a szélesebb társadalmi környezetet együtt mozgósította. Hangsúlyozta, hogy a rehabilitáció mindannyiónk ügye, kisebb nagyobb látható vagy láthatatlan sérülésekkel máris rendelkezünk, vagy az öregedéssel nézünk majd szembe a fogyatékossággal, a korlátainkkal. Dr. Nagai szerint a rehabilitáció nem csupán a sérülés okozta károsodás és funkciózavar helyreállítását célozza. Nem fordulhatunk el azoktól, akiken fizikálisan már nem lehet segíteni. A sérült ember attitűdjével, motivációjával, kommunikációs készségeivel, mindennapi életvitelével, hivatásához szükséges készségekkel, mobilitással kell többek között foglalkozunk. Napjainkban a fogyatékos emberek családtagjai, vagy speciálisan képzett személyi segítők képzése különösen előtérbe került. Nem arról van tehát szó, hogy a fogyatékossággal élők állapotát az átlagos normákhoz kell igazítani, nem is csupán azért fáradozunk, hogy a sérülés előtti állapotot állítsuk vissza, hanem a testünkben, környezetünkben jelenlévő változásokhoz alkalmazkodunk, egy új, más, de ugyanolyan értékű és méltóságú életre készítjük fel embertársainkat, ahol a függetlenség és a függőség harmonikusan kiegészítik egymást. Ebben a harmóniában az egyén nem a defektusra készül fel, hanem sajátos, de egyenrangú útra indul a társadalomban, és pozitív életszemléletre hangolódik. Célul tűzhetjük ki, hogy egyre több fogyatékos ember mondja őszintén, hogy „ha nem szenvedem el a sérülést soha nem jutottam volna eddig az életemben.” A sérült ember taníthatja a sérüléstől látszólag menteseket az élet, az alkalmazkodás számos területén. Ehhez a közvetlen környezetnek el kell fogadni a fogyatékos embert és a társadalomnak pedig azokat, akik sérültek, és akik velük foglalkoznak. A rehabilitáció nem csupán a sérült emberek érdeke, az egész társadalomnak szüksége van humanizálódásra, elfogadásra. A mai ép ember lehet a holnap sérültje a különféle betegségek, balesetek, drog és alkoholfüggőség, táplálkozási problémák, iskolázatlanság, háborús és természeti katasztrófák, vagy csupán az életkor következtében.

Dr. Nagai 1999-ben halt meg, 41 évig a négy végtagja bénulása és különféle vegetatív zavarok ellenére számtalan embert inspirált, erősített, bátorított, - betegség árnyékolta, de emberségről, gyógyító szolgálatról igaz példát adott.

Az ENSZ új megállapodása

Az ENSZ Fogyatékos Személyek Jogairól Szóló Egyezményt és az ahhoz kapcsolódó Jegyzőkönyvet 2006. december 13-án fogadta el és Magyarország 2007. március 30-án írta alá. Az új megállapodás a biomedikális definícióinkat meghaladva a sérült ember szociális és jogi helyzetére hívja fel a figyelmet. A fogyatékosság mértékének meghatározásában nem a testi-szellemi állapot látható és mérhető károsodását és a funkciózavar súlyosságát részletezi, hanem a társadalomban bekövetkező marginalizációt, a fogyatékossággal élők jogi diszkriminációját tartja fontosnak.

Úgy gondolom, hogy az új meghatározás kevésbé megbélyegző. Nem siketet, vakot, bénát, schizophreniást és epilepsziást említ, hanem a szociális kirekesztettséggel, foglalkozik. A minden embert megillető hozzáférést a szolgáltatásokhoz, az akadályozó tényezők lebontását, a sérüléssel küzdők befogadását hangsúlyozza.

Tudjuk, hogy egy ENSZ megállapodás önmagában nem sokat jelent, bár kétségtelenül szerepe lehet az érdekvédelmi munkában, a sokszor elavult törvények modernizálásában. Az előremutató nemzetközi szabályozást együtt kell látnunk az egyének, családok, kis közösségek jó gyakorlatával.

Napjainkban a fogyatékos személyek egyre nagyobb szerepet vállalnak saját sorsuk alakításában, bátran képviselik saját érdekeiket és remélhetően kedvező változásokat láthatunk a fogyatékossággal éppen nem küszködő, az u.n. épek attitűdjében is.

A különféle fizikális és mentális sérüléssel küzdő személyek életükkel tanúsítanak, példát adnak, hogy az életet sérült állapotunkkal, természetes akadályozottságainkkal is alkotó módon élhetjük. Gondoljunk csak Beethovenre, Helen Keller-re vagy az éppen hatvan éves Joni Eareckson Tada – ra és számtalan kevésbé híres fogyatékossággal élő lelki kolosszusra.

Laci barátom, George Sebagala, Dr. Nagai, sokan a paraolimpiákon szereplő híres és még több névtelen küzdőtárs tanúsításai olyan értékeket halmoztak fel, ami segít bennünket a sebzettség megértésében, egymás kölcsönös elfogadásában, emberi méltóságunk és jogaink tiszteletben tartásában.

Pátkai István dr.

Források

Pátkai István, Levelek Afrikából, Zászlónk, 1. Évfolyam, 16. Szám 1991. Június
Pátkai István, A batikfestő, George William Sebagala, Dolgozók Lapja,XXXIII évfolyam, 1980 július
Masao Nagai, Emerging Roles for Disabled Persons, Asia and Pacific Journal on Disability, Vol. 4, No. 2, December 2001, pp. 28-34
UN Convention on Disability, 2006
Gadó Pál, Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége Alelnöke, Személyes közlés, 2009. október