DÉL-AMERIKA TÖRTÉNETE 10.

A II. világháború után több háborús bűnös német menekült Dél-Amerikába. Köztük a hírhedt náci orvos; Dr. Josef Mengele is, aki egy kis argentínai kitérőt követően Uruguayban, majd Brazíliában talált menedéket. Számos feltételezés szerint, a németek Dél-Amerikában próbálták újra szervezni erőiket. Állítólag Hamburg kikötőjéből 1945 januárjától egészen a háború végéig több hullámban folyamatosan történt a németek Dél-Amerikában történő evakuálása.

Több regény is született a témával kapcsolatban, amelyek közül néhány a maga nemében érdekes és jó könyv, bár nem lehet készpénznek venni és feltétel nélkül elhinni minden sorát. /Ajánlanék olvasmányként viszont mindenkinek, két könyvet a IV. Birodalom és a Braziliai fiúk című regényeket./

Latin-Amerika azonban igazi, valós veszélyként, a háború után, az Amerikai Egyesült Államok hódító politikáját élhette meg, amely hosszú évtizedeken át veszélyeztette az egész kontinenst. Az USA jelentősen megerősödve került ki a háborúból és világhatalomra tört. Ennek egyik részeként a latin földrész újkori gyarmatosítására tett kísérletet. Szerette volna megkaparintani, az olajat Venezuelában, a rezet Chilében, a sok jó minőségű erdőt Brazíliában és még sorolhatnám. A módszer azonban eltért a régi hódítókétól. Az újkori kizsákmányolás nem az adott térség fizikai megszállását és hódítását jelentette. Annál sokkal árnyaltabb és körmönfontabb volt, ezért felismerni és védekezni is sokkal nehezebb volt ellene. Az USA ravasz módon kezdte manipulálni az egyes országok belügyeit. Saját embereit, illetve a helyi országok azon személyeit igyekezett a hatalomra juttatni, akik kiszolgálták őket. Így idővel, könnyű szerrel kaparintottak meg a különböző gyárakat, bányákat, amelyek tulajdonosai észak-amerikai lettek, s az adott ország népét éhbérért dolgoztatva hatalmas profitra tettek szert, mialatt a latin országokban a szegénység fokozódott. Ezen felül pedig az adott országok bábkormányaival könnyen egyezségre jutott. Több helyen szítottak polgárháborút. Különösen Közép-Amerikában - mint Nicaragua vagy éppen Guatemala – voltak így „ sikeresek”, ahol szinte állandó harcteret sikerült létesíteni.

1946-ban Argentínában egy újabb katonatiszt került az ország élére, azonban őt alkotmányos úton választotta az ország, s ez merőben eltért a korábbaktól. Ő volt Juan Domingo Peron, a XX. század legmeghatározóbb, legendás argentin elnöke. Vezetésével egyfajta népi demokrácia alakult ki az országban, számos népjóleti reformot vezettek be. Peron a 40-es években, mint az argentin hadsereg tisztje került közel a tűzhöz, azonban a hadsereg több tisztje óvakodott tőle nézetei miatt. Peron maga is német-barát politikát folytatott, ugyanakkor szembefordult az arisztokrata körökkel. Az ország jövőjét a dolgozó tömegekben és a középosztályban látta. Személyiségére és politikájára nagy hatással volt felesége; Eva Duarte, akit a világ Evita néven ismert meg.

Evita egy sokgyermekes szegény családból származott, aki serdülő korában egy merészet gondolva Buenos Airesbe költözött, ahol nagy karrierről álmodott. Még őt is meglephette a gyors siker. Előbb színésznőként vált egyre ismertebbe, majd rádiós média "sztár" lett. Ekkor ismerkedett meg Peronnal. 1944-ben Peront letartoztatták és száműzték, a fenn már említett dolgok miatt. Ekkor azonban már nagy tömegek szimpatizáltak vele. Felesége összefogva a szakszervezetekkel lázadást és szabotázsokat szított, agitációs beszédeket tartott, hogy jobb belátásra bírja az akkori katonai vezetést. A gyárakban leállt a munka, de jó szerével az egész élet megbénult, miután Evita felhívására így fejezték ki szolidaritásukat a néptömegek. Ezt látva, a hatalom szabadon engedte Peront.

A soron következő választáson, amelyre 1946-ban került sor, elsöprő aranyú győzelmet aratott és lett Argentína új elnöke, felesége pedig a First Lady, aki mindvégig hatékonyan segített férjének a kormányzásban. Minek volt köszönhető ez a nagy népszerűség és bizalom a nép részéről? Az elnöki házaspár még a választások előtt többször bebizonyította és tanújelet adta annak, hogy nézetük szerint az ország mindenkié, és nincs joga - az általuk oligarchiának hívott burzsoá réteg - a felső tízezernek kénye kedve szerint kisajátítani. Komoly szerepet szánt a dolgozó tömegeknek, az egyszerű munkásoknak, általános felemelkedést, jólétet ígért. Gyakorlatilag az egész ország felsorakozott az elnök mögött, leszámítva a magas rangú tisztek egyes klikkjeit és az egyházat, amely képmutató módon látszólag támogatta Peronékat, azonban valójában a vesztüket akarta .A hatalomra került házaspár serényen látott neki programjai megvalósításához.. Rövid idő alatt kézzel fogható előrelépések mutatkoztak. Az emberek hamar saját bőrükön is érezhettek a pozitív változásokat. Az életszínvonal emelkedés szinte minden ember számára valóság lett. Ami azonban az anyagi gyarapodásnál is lényegesebb eredmény volt, hogy Argentínában egy euforikus hangulat uralkodott. Evita védőszárnyai alá vette a nőket és a gyerekeket. Számos alapítványt hozott létre, amelyek egytől egyig e két csoportot szolgálta és segítette. Szívesen vegyült el az emberek között, mindenki számára megközelíthetővé vált. Ez pedig az emberek szemében még többet számított, mint az anyagi segítség. A legtöbb ember önbecsülésének erősödéséhez nagyban hozzájárult. Mindenki értékesnek és fontosnak érezhette magát az országban. A lakosság úgy érezte, mintha egy álom, vagy mesevilágban élne, amit Evita újabb és újabb ötletei csak fokoztak. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy már életében legendává és ikonná váljon. Nem véletlen, hogy a lakásokban a feszület és a Szűz képe mellé, Evita képét helyeztek ki az emberek a falra. Szinten emelte a legendát és a csodák számát, amikor Evita megnyitotta az elnöki palota kapuit a néptömegek előtt, ahol fogadó napokat tartott. Minden embert egyenként fogadott és meghallgatta kérését, véleményét. Mindenki egy kis cetlire felírhatott egy kívánságot, amit nagy ceremónia közepette egy ládából maga húzott ki és azt a kívánságot maradéktalanul teljesítették. Sokan nem is kéréssel, vagy kívánság miatt állták ki a kígyózó sorokat, csak nemes egyszerűséggel látni akarták és köszönetet mondtak.

Az idealista álomfelhő mellett párhuzamban korszerűsödött a közlekedés, nagyméretű beruházások zajlottak. Ekkor készült el Argentína új, jelenleg is működő nemzetközi reptere, amely annak idején a világ legnagyobb és minden bizonnyal legfejlettebb légikikötője volt egyben. A belföldi szárnyalás mellett igyekeztek a legjobb kapcsolatot ápolni a szomszédos országokkal, követendő példaként tekintettek Argentinara. A távoli Európával is próbáltak jó diplomáciai kapcsolatot teremteni. Jellemző Evita népszerűségére, hogy mint meghatalmazott nagykövet, több külpolitikai találkozóra is maga utazhatott. Evitát hivatalos látogatóban fogadta többek között Spanyol-, Olasz és Franciaország, valamint Anglia.

Természetesen Peronék malmára hajtotta a vizet, hogy a nagyfokú beruházások és a jóléti intézkedések anyagi háttere biztosítva volt a háborúból befolyt aranykészlet révén. Gyakran Peron-rezsimnek nevezik ezt a korszakát Argentínának, bár a rezsim szó egy cseppet sem bír pozitív kicsengéssel. Márpedig Peron elnöksége nem nevezhető diktatúrának, vagy elnyomásnak, viszont az is igaz, hogy ha olykor úgy hozta a helyzet, Peron erős kézzel próbált néhány krízisen úrrá lenni, és olyankor bevetette a hadsereget is. Tény, hogy a Peron házaspár vezetésének időszaka Argentína legszebb évei köze tartozik az ország történelmében, noha hibai, fogyatékosságai azért akadtak. Többek között kissé felületesen és elkapkodottan hajtottak végre a földreformot. Ennek ellenére igazi humanista volt mindkét ember, akik valóban az embereket igyekeztek szolgalmi.

A csoda ellenére azonban a háttérben meghúzódó ellen erők szervezkedni kezdtek. Még mindig szúrta jó néhány konzervatív tiszt szemét Peron elnöklése. Az USA külső bomlasztó törekvésével sikerült megzavarni és fellazítani egyes csoportokat, akik sztrájkokat és engedetlenséget szítottak. Ezeket az elnök azonban könyörtelenül leverte katonai erővel.

A folyamat azonban nem állt meg és Evita tragikusan fiatalon, 33 évesen 1952-ben bekövetkezett halála egyre inkább alámosta Peron vezetését, amelyet mind jobban támadott az USA és az egyház is. 1955-ben katonai puccsal megdöntötték Peront, aki Spanyolországba kényszerült elmenekülni. Az emberek azonban nem felejtettek el jótéteményeit és nagy számban maradtak továbbra is hívei; a peronisták. Az 1955-os katonai puccs példátlan volt Argentína történetében. A Peron-rendszer megdöntésére előkészített átfogó katonai támadás alkalmával bombázták a fővárost, többek között a Parlament épületét is. A rengeteg áldozat mellett jelentős anyagi kár is keletkezett. Az erőszakos hatalomátvételbe azonban nem nyugodtak bele a Peron-hívek, akik hosszú éveken keresztül heves ellenállásukkal számtalanszor kerültek fegyveres összetűzésbe a militarista rezsimmel. Az országban polgárháborús viszonyok uralkodtak.

Buenos Aires gyönyörű épületei mindig is élvezték a gondos ápolást és karbantartást, azonban örök emlékeztetőként néhol - köztük a híres Santo Domingo templomon is - szándékosan meghagyták az e korból származó riasztó sérülésnyomokat. Több helyen a lövedékek által ütött lyukak tátongnak riasztásként és figyelmeztetésként az utókor számára.