DÉL-AMERIKA TÖRTÉNETE 4.

Az idő múlásával sokat változott a lakosság összetétele és vele együtt a szemlélete és az érdeke is. Az őslakosok megalkuvás nélkül továbbra is ellenszenvvel viseltettek a gyarmattartók és a Spanyol korona irányában, ugyanakkor néhány emberöltőnyi időt követően az egykori bevándorlók leszármazottai is egyre távolibbnak és idegenebbnek érezték az anyaországot. Szemlátomást gyarapodtak a települések és a kontinensen élőknek előrébbvalóbbá vált a saját területük, amelyet egyre inkább a magukénak éreztek.

Kialakulóban voltak és kezdtek körvonalazódni a mai államok, így már nem egy nagy egységet alkottak, mint a hódi tás kezdeti idejében, noha papíron meg mindig Lima és ezáltal a Perui alkirálysághoz tartozott a földrész nagyrésze. Jól megfigyelhetőek voltak  a tagozódások. Venezuela, Kolumbia, Ecuador, Brazília (a Portugal korona gyarmataként)  Peru akkor még együtt Bolíviával és Argentína, amely még magába foglalta a későbbi Uruguay-t és Paraguay-t, amely 1776-ban, mint Rio de la Plata Alkirályság néven különállóan alakult meg, Buenos Aires központtal.

Az 1800-as évek elején az angolok megsemmisítő vereséget mértek a spanyol és francia flottára, így szabad út állt előttük az Atlanti Óceánon. Nem is vesztegettek az idejüket, mert 1806-ban támadást indítottak Buenos Aires elfoglalására, amely első állomása volt a teljes térség meghódításának, a spanyoloktól való elcsatolásnak. Az angolok első körben elfoglalták a várost, ám a spanyolok vezette királyi sereg immár a helyi lakosság támogatásával visszavágott az angoloknak, akik kénytelenek voltak visszavonulni, de 1807-ben jelentős erősítéssel újra ostrom alá vették Buenos Airest. A történelemben szinte példátlan volt, ahogy az argentin polgárok védték a városukat. Minden létező eszközt felhasználtak a védelmi harcban, amelyben felülkerekedtek. Több ezer angol hagyta ott a fogat Buenos Aires kövein. A vert sereg aztán visszatért Angliába.

Egyenes és visszafordíthatatlan út nyílt meg az elszakadás és a szabadság vágyával, amely az egyre sokasodó és erőteljesebb lázadásokkal és felkelésekkel végül a Függetlenségi háborúval teljesedett ki. Ehhez még hozzájárult az is, hogy ebben az időben Spanyolország háborúba keveredett Napóleonnal, ami csak fokozta a helyiek esélyeit. Az első legnagyobb eredményként Haiti kivívta a függetlenségét, majd 1810-ben Argentínában győzött a Buenos Airesben kirobbant forradalom, amellyel előzték az alkirályt, 1812-tol pedig kezdetet vette a Függetlenségi háború, amely az egész kontinensre kiterjedt.  Ekkor született meg Argentína hivatalos nemzeti lobogója is, amelyet Manuel Belgrano tábornok, a függetlenségi harc egyik vezéralakja tervezett és készített, majd Rosario varosában szenteltek fel. A másik kiemelkedő argentin; Jose San Martin tábornok volt, aki számos csatát nyert a spanyolok ellen. A legjelentősebb ütközetek Chacabuco-nál, majd Maipu-nál zajlottak, míg döntő győzelemre vezette az argentin sereget a spanyolok ellen a Tucumani csatában, 1812-ben. Az argentinok 1813-ban alkotmányozó  gyűlést hívtak össze, ahol reformokat szentesítettek, eltörölték a fejadagokat (jellemző adóteher volt akkoriban) és felszabadították a rabszolgákat. 1816-ban Tucuman városában kikiáltották Argentína  függetlenségét, amelyet az összehívott kongresszus szentesített. Argentína után a sereg San Martin vezetésével Chile felszabadítására indult és ott is döntő csapásokat mért a spanyolokra, hogy aztán útját folytatva Perut is felszabadítsa, majd Ecuadorban találkozott és egyesült a másik nagy felszabadítóval; Simon Bolivárral és seregével. A venezuelai Bolivár előbb hazáját, majd Kolumbiát es Ecuador jelentős részét szabadította fel. A két nagy vezér tárgyalását követően San Martin visszatért és Bolivár fejezte be a kontinens maradék részen az elnyomok elleni háborút, amely 1820-ra a spanyolok totális vereségével végződött, így gyakorlatilag egész Latin-Amerika szabaddá és függetlenné vált, leszámítva Kubát, amely mint utolsó, egyedüli latin-amerikai gyarmataként megmaradt a spanyoloknak. A karibi ország túlságosan messze esett a kontinens szárazföldjétől, így teljesen elszigetelve maradt, odáig már nem ért el Bolivár es San Martin karja. Ennek ellenére, a kubaiakban is fellángolt a szabadság vágya és történt néhány apróbb kísérlet, de szerencsétlenségükre a hatalmas területeket elvesztő spanyolok fő katonai ereje itt összpontosult a kesébbiekben, amely túl nagy falat lett volna Kubának akkor. A két nagy szabadsághős és serege mellett, valamennyi ország hozzájárult a végső győzelemhez. Mindenhol csatlakoztak önkéntesek mind Bolivár, mind San Martin csapatához. Az egyik legjelentősebb helyi szabadságharcos a chilei Bernardo O'Higgins volt, aki San Martinnal vállvetve harcolt Chile függetlenségért. A kapitulált anyaország 1821-re ismerte el hivatalosan is a latin országok önállóságát és elszakadását (természetesen Kuba kivételével).

Ezzel lezárult a gyarmati időszak, Latin-Amerika több, mint kétszáz évig tartó idegen elnyomása. A legelső felfedezők és egyben hóditok megjelenése és a függetlenségi háború befejeződése között eltelt 300 év. Az idegen hódítók emlékét őrzi, hogy Brazília kivételével, minden latin országban a spanyol maradt a hivatalos nyelv, bár az öntudatos helyiek sok szempontból megreformálták és helyenként eltér az irodalmi, avagy a kasztillai spanyoltól. Ez a rendhagyó nyelvezet elsősorban az argentinokra, az uruguay-iakra és a paraguay-iakra a legjellemzőbb. Első sorban a spanyoloknak "köszönheti" a kontinens az oly félelmetes és járványos betegségeket, mint például a himlőt, amelyek a gyarmati idő előtt ismeretlenek voltak arra, akárcsak a patkány megjelenését, amely szinten a hódítók által került az Új Világba. A pontosítás kedvéért érdemes megjegyezni három kisebb országról - Guayana, Francia Guayana es Suriname -, hogy bár földrajzilag Dél-Amerikához sorolandók, de nem szokás a Latin-Amerikai országok között említeni őket. Ezen területeken mindmáig megmaradt az angol, francia, valamint holland befolyás, ennek megfelelően Guayanában az angol, Francia Guayanában a francia, míg Suriname-ban a "holland", azaz a dutch a hivatalos nyelv.

Maradva a történelmi párhuzamnál, megállapítható egy újabb jelentős egybeesés, hiszen Latin-Amerika függetlenségi háborúja majdnem pontosan egybeesik a magyar reformkor kezdetével, amelyet az 1825-os Pozsonyi országgyűlés vezetett be, és mintegy előszele volt az 1848-49-es eseményeknek.

A sikeresen megvívott Függetlenségi háború nem csak a kontinens szabadságát, hanem négy új önálló állam születését is eredményezte. Legelsőként Paraguay jött létre, mint szuvenír ország 1813-ban. A paraguay-iak nem csak az anyaországtól, de a Rio la Plata-i államegységtől - amely gyakorlatilag Argentínát jelentette - is független kívánt lenni. Őket Uruguay követte 1825-ben, bár ezt először sem a brazilok, sem az argentinok nem néztek jó szemmel, majd az argentinok maguk is segítőleg hozzájárultak az "uruk" elképzeléseikhez, végül mindkét ország; Brazília és Argentína is elismerte Uruguay függetlenségét és önállóságát. Az elkövetkező néhány évben azért mindkét felet foglalkoztattak az uruguay-i területek. 1826-ban az addigi egy egységet alkotó Peru es Bolíviai is kettévált.

A spanyolok kiűzésével egyidejűleg felszámolták a koloniális rendszert és mindenhol megszüntették a rabszolgaságot. A szabaddá vált feketék közül pedig azok, akik a délebbi vidékeken, mint Argentína, vagy Chile éltek, északra, a melegebb éghajlatra költöztek, ezáltal a legtöbb országban nincsenek négerek. Jellemzően Brazíliában, Kolumbiában es Ecuadorban összpontosultak. Az egykori hódítók hagytak hátra meg egy örökséget; nevezetesen az elnevezést, hiszen Latin-Amerika névadói a spanyolok voltak. Mivel az amerikai földrész bekebelezése során az angolszász népek által meghódított Észak-Amerikával jelentős új gyarmatokhoz jutottak, a spanyolok, mint egyfajta felbuzdulásként és erőfitogtatás gyanánt előbb Spanyol Amerikára, majd a spanyol nyelv eredetére utalva - miszerint a spanyol az új latin nyelvek családjához tartozik - átkeresztelték Latin Amerikára.

Egyes tézisek szerint a Latin-Amerika elnevezés Napóleontól származik. Ezt leginkább persze a túlságosan is nacionalista franciák és francia-barátok hangoztatják, amelynek őszintén megvallva nem sok hitelt adok, hiszen az elnevezés jóval Napóleon előtt már elterjedt.
A szabaddá vált Latin-Amerika előtt két fő út, két fő választás adódott a jövőt illetően: önálló országokként, avagy egy nagy közös unióba tömörülve folytatjak. Simon Bolivár, aki a háborút követően diplomáciai úton próbálta segíteni a kontinens ügyeit még egy évtizeden át, az 1830-ban bekövetkezett haláláig, maga az utóbbi lehetőséget pártolta, így indítványozta, majd összehívta az érintett országokat egyeztető tárgyalásra. Az 1826-ban, a Panamában megtartott konferenciára a Mexikóiak és egész Közép-Amerika, valamint Venezuela, Kolumbia es Peru érkezett, a többiek távol maradtak. Így aztán elvetettek az ötletet,  és valamennyi állam önállóan folytatta a jövő építését.

Ebből adódóan máris új konfliktusok kerekedtek, hiszen az országok határrevíziókkal álltak elő egymással szemben, valamint jelentős belpolitikai gondokkal is meg kellett küzdeniük. Szinte minden ország belpolitikájára jellemző volt két fő irányzat szembekerülése. Egyik oldalról a földbirtokos rendszer konzervatív vonalát képviselő hívei, míg a másik részről, első sorban a nagyvárosok haladó gondolkodású értelmiségiekkel megtámogatott tábora. Alapjában véve mindkét politikai erő az adott nemzet érdekében igyekezett tevékenykedni, csak a hogyanon voltak nézeteltérések.

Hamarosan a teljes kontinensre kiterjedő konfliktusok háborúkba torkoltak, amely három külön csoportra oszthatók. Az egyik a Peru - Bolivia -Chile ellentétéből, Északon Venezuela, főleg Ecuador és Kolumbia szembenállása, valamint Argentína - Brazília - Paraguay - Uruguay négyes.

Miután Bolívia és Peru szétváltak, szinte azonnal területi követeléseket nyújtottak be egymásnak, amelyet hamarosan fegyveres harccal próbáltak keresztül vinni. A két ország viszályában egyik félnek sem sikerült a másik fölé kerekednie, így megszületett a béke, amely egyben a két ország közötti szorosabb együttműködést és kölcsönös segítségét is jelentette a jövőben, azon felül mindketten elálltak a korábbi területi igényektől. Ezt követően viszont Chile lépett fel követelőzően egyes boliv területekért és mivel Bolívia nem engedett Chile megtámadta őket. A korábbi egyezménynek megfelelően, Peru Bolívia segítségére sietett. Elsőként a tengeren indult a háború. A tengeri ütközetet Peru vívta meg egyedül Bolívia helyett, mivel a bolivok nem rendelkeztek számottevő flottával. Chile győzedelmeskedett és a Csendes- Óceán partszakaszán egyeduralkodóvá vált, Bolívia pedig elveszítette a tengerparti részeit, amelyek Chiléhez lettek csatolva, ezáltal vált Bolívia kizárólag szárazföldi országgá, megfosztva egykori tengeri kijárójától.

Kisebb fegyveres konfliktusok és harcok zajlottak Argentína és Brazília között, de idővel meg bekeltek a felek egymással. 1865-ben aztán Paraguay került háborúba Brazíliával szemben - állítólagosan Paraguay üzent hadat Brazíliának -, de csakhamar szembetalálta magát Argentinéval, akik a Brazilok oldalán beszálltak a háborúba és Uruguay-val is, akik pedig az argentinok és a brazilok unszolására és nyomására szinten Paraguay ellen vettek fel a harcot. Az 5 évig tartó háború lesújtó mérlege Paraguay-ra nézve, hogy lakossága a felére olvadt az öldöklések következtében. Az 1870-ben békekötéssel lezárult háború további vesztesége a paraguay-iaknak, hogy „történelmüktől” lettek megfosztva, lévén a brazilok számos olyan értékes dokumentumot koboztak el és vittek Brazíliába, amely Paraguay igaz és valódi történetiségéről szólt. A mai napig elzártan őrzik a dokumentumokat a brazilok, így Paraguayban jelenleg is kétféle történelmet tanítanak, aszerint, hogy melyik politikai irányzat érdekét akarjak kidomborítani. Ahogy azt az X-aktak film szlogenje is mondja: "Az igazság odaát van", azaz Brazíliában.

Az említett háborúk mellett az egyes országok belpolitikai helyzetében is éles ellentétek súlyosbították a helyzetet, amelyek gyakran polgárháborúkhoz vezettek amely alól szinte egyik latin ország sem volt kivétel. Mindezek mellett az indiánokkal is akadtak nehézségek, hiszen az ős-benszülöttek nem szívesen akartak megválni földjeiktől, vagy elvonulni olyan területekről, ahol banyák és egyéb értékes lelőhelyek voltak. Így gyakran folytak harcok az indiánok ellen. Akadt néhány jó példa is az indiánokkal való együttélésre. Az argentin Rosas elnök még a hatalomra jutása előtt is jó kapcsolatokat igyekezett ápolni az indiánokkal, amit az  elnöki székbe való kerülése után is szorgalmazott. Drasztikus megoldások helyett inkább diplomatikusan igyekezett a kívánt területeket megszerezni. Üzletet ajánlva, egyezkedve úgy, hogy mindkét fél jól járjon.

A kül- és belpolitikában jelentkező problémák ellenére szépen, fokozatosan fejlődtek az egyes országok. A legtöbbjükben már az 1850 évektől kezdve kiépítették a vasutat, a távírószolgálatot és számottevő fejlődést sikerült felmutatniuk. A legtöbb helyen emelkedett az életszínvonal. A leglátványosabb és leggyorsabb ütemben Argentína haladt, ahol már a legelső elnök; Bernardo Rivadavia is fontos teendőjének tekintette az életszínvonal emelését, bar később ennek meg volt ára, ugyanis a saját erőből létrehozott fejlesztéseken felül is túl sokat vállaltak, s miután ki-, illetve túlköltekeztek, kölcsönért folyamodtak Angliához. Az angolok persze nem csupán segítő szándék okán áldoztak a pénzükből, hanem egyre nagyobb fokban igyekeztek beleszólni Argentína bel- es gazdaságpolitikájába. Az öntudatos argentinok azonban ezt igyekezték megtagadni és megtették a megfelelő ellenintézkedéseket, amelynek hatása és válaszaként az angol flotta két ízben is blokád alá vette Buenos Airest.

Az egyetlen gyarmatként maradt országot; Kubát nem csak a spanyolok, hanem az angolok es a franciak is sanyargattak korábban. Néhány előzetes próbálkozást követően az angolok elfoglaltak Havannát és egyre jobban fenyegetővé vált további terjeszkedésük. Végül az angolok egyezséget ajánlottak a spanyoloknak: befejezik a Kuba meghódítása érdekében folytatott további harcokat, amennyiben Spanyolország lemond Floridáról. Miután a két fél megegyezett, az angolok kivonultak Havannából és spanyolok megtarthattak a teljes országot, Florida pedig az angoloké, majd általuk az Egyesült Államok részévé vált. Kubát a spanyolok, mint egyetlen amerikai területüket rettentően féltették és a korábbiaknál is keményebben fogták. Idővel azonban a helyi lakosság végleg megelégelte a helyzetet, és 1868-ban kitört a forradalom, amely egyfajta szabadságharccá alakult és kerek tíz évig elhúzódott, de az igazi célját nem tudta elérni. Ekkor tűnt fel a híres kubai költő; Jose Marti, aki a mi Petőfinkhez hasonlóan, nem csak tollal, de kezében fegyverrel is reszt vett a harcokban.
 ( folytatjuk )