IGAZSÁGOSABB ÉS BOLDOGABB ÚJ ÉVET!

Pátkai főorvos írásai mindig meghatározó szellemi muníciót adtak olvasónknak.
Most, hazatérve a világ különbőző tájait megjárva, ismét köszönettel vettük újévi bejelentkezését. Őszintén reméljük, hogy a későbbiekben is olvashatjuk írásait, tanulhatunk tőle!

Az egészségügyi és szociális ellátó rendszereinkkel elégedetlenek vagyunk, fáradtan, gyakran kiégve próbálunk helytállni. Számos dolognak prioritást kellene adni és nehéz dönteni szűkös erőforrásaink felhasználásáról. Fizikális és mentális fogyatékossággal élők problémái, szegénység, hajléktalanság, munkanélküliség, család- és gyermekvédelem, iskolázatlanság, globalizációs ártalmak, az információs technológia lassú elterjedése - sorolhatnánk tovább a gondjainkat.

Segítő hivatásunkban tudatlansággal, előítéletekkel, jogi diszkriminációval találjuk szemben magunkat. Mentális zavarokban, szenvedélybetegségben, AIDS-ben szenvedők, szegénységgel vagy nyomorúsággal küszködő emberekkel foglalkozva gyakorta hibáztatjuk azokat, akik csak részben felelősek nehéz helyzetükért. Ítélkezésünk és magatartásunk kirekesztő.

„Bolond vagy, ittál, erkölcstelen életet éltél ezért el kell különítenünk, és ami még súlyosabb nem is jöhetsz vissza közénk! Lusta vagy, sok a gyereked, inaktív, teher vagy, vess magadra!” Én sem vagyok mentes hasonló előítéletektől, pedig jól tudom, hogy ebben a témában nem csupán a távoli országokban, hanem itthon is szólni, tenni kell.

Kedves barátom még az adventi időszakban írta. „Beszéljünk a szegényekről (ezek az elesettek, egyedülállók, idősek, megvetettek, cigányok, menekültek, szociális otthonok lakói, - akik fáznak, éhesek, rongyosak, emberhez méltatlan körülmények között laknak, munkájuk nincs). Ők láthatóan nem részesülnek a méltóságuknak kijáró megbecsülésben. Szégyellem, hogy nekem jobb sors jutott: miért, mennyivel vagyok jobb nála, mivel érdemeltem ki, miért hiszem, hogy a szolid, polgári életlehetőség jár nekem?”

Hányszor érzem magam is bénító frusztrációt a súlyos és relatív szegénység, az ezzel együtt járó egyenlőtlenség, jogfosztottság, a tulajdonvesztés drámáit látva.
Hivatásom megújítására, anyagi és szellemi értékeim megosztására indít ez a „szégyenérzés”, de messze állok az evangéliumi intés megvalósításától. Jézus szolgálata és hiteles emberekkel való találkozások térítenek a helyes útra, amikor megfeledkezem a karitatív szolgálat Magna Charta-járól.

„Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és felkerestetek.” – Máté 25, 35-36

Szüleim példája, a szolidaritás gyermekkori megtapasztalása, a szegényekkel és elesettekkel való találkozások jutnak eszembe. A feltétel nélküli elfogadás, hivatástudatom őrzésében és gondozásában fontosak az emlékek.

Kisiskolás koromban, szülőfalumban, a háború után, amikor sokan éltünk relatív szegénységben, először találkoztam mély, valódi nyomorúságban élő, kitaszított, leszakadt, hajléktalan, csavargó pszichiátriai beteggel. Apám katonabarátját, Tóth bácsinak hívták.

Drága jó Tóth bácsi ma is előttem van, ott és akkor és az emlékezetemben is szociális és pszichiátriai címkék nélkül, mert találkoztunk, mert apám szeretetével én is ’házamba’ fogadtam őt. A tél elején, amikor a bakonyi szél csikorgó hideget és havat hozott Tóth bácsi, fehér havas szakállal, hátán kis motyójával rendre megjelent nálunk. Az istálló melletti pajtában kapott helyet, kora tavaszig ott húzta meg magát. Segédkezett az állatok körül és ételt, italt kapott tőlünk. Nekem is voltak feladataim az állatok körül és Tóth bácsival barátságot kötöttünk. Időnként a szüleim tudta nélkül bort meg kolbászt vittem neki. Mosolygott ilyenkor és mondta, hogy jó szívem van.
Nem mentek mindig simán a dolgok Tóth bácsival. Már tavaszodott, amikor beteg lett, széna fészkéből alig mozdult ki és édesanyám félt, hogy Tóth bácsi meghal és még a hatóságokkal is bajunk lehet. De eljött aztán a tavasz, szerencsére jobban lett, kis motyójával ismét útra kelt. Úgy éreztem, hogy nem csak az elcsent borért és kolbászért szeretett, hálás volt, mert megérezte, hogy szívembe fogadtam. Elindított bennem valamit, ami később a civil megoldások, az emberi méltóság tisztelete irányában elkötelezettséggé vált.

Fogadkozom, hogy az újévben megvizsgálom előítéleteimet, elfogadóbb magatartást tanúsítok. Tapasztalatból tudom, hogy a múló, pezsgős hangulatú „mától megváltozom” elhatározás nem sokat ér. Szegénységünket, sérüléseinket, tengernyi bajainkat önmagunkban nem tudjuk meghaladni, ehhez Isten kegyelméhez kell megnyitni szívünket, egymást elfogadva, közös megegyezéssel, civil együttműködéssel kell kezelni a problémákat.

Úgy gondolom, hogy a mindenkori politikai döntések transzparenciáját európai szintektől az önkormányzatokig civil társadalmunk erősítésével kényszeríthetjük ki. Adottságaink, pénzügyi erőforrásaink kevésbé kontrollálhatók, de hiteles civil szerveződés – az ész és a szeretet megtartó hálózatával élhetővé válik ez a „rossz világ”. Nem csak elhatározásunk, de terveink, az értékeket zászlóra tűző stratégiáink lesznek arra, hogy „mit tegyünk azért, hogy más legyen”. Igazságosabb és boldogabb újesztendő!

Pátkai István