LEVÉL AFRIKÁBÓL 3.

A világ felfogásában, megértésében az afrikai ember a közösségi beágyazottságból, az ember relációs természetéből indul ki. „Létezem, mert közösségben vagyok – Cognatus ergo sum” – tömören fejezi ki az ember lényegi természetét.

Az individualisztikus, túlzottan kompetitív, materalisztikus technikai civilizációnkkal szemben az afrikai világszemlélet az emberi kapcsolatok fontosságára, az ember relációs természetének vitalitására mutat rá. A közösség, a törzs, a kiterjedt család az identitás fontos eleme. Az egyén élete a közösségi részvételtől kap értelmet, jelentést. A dolgok, a pénz is csupán a relációs vonatkozásban nyernek értelmet. Az ember, a közösség élete sokkal fontosabb, mint a tárgyi világ.

A sivatag történet az afrikai ember közösség iránti felelősségére mutat rá.

Az utasok egy sivatag széléhez érnek. Tízen vannak. Az utakat befedte a homok, csak hozzávetőlegesen ismerik az irányt. Tudják viszont azt, hogy a sivatag közepén oázis van, és vizük csak addig elég. Ha nem találják meg az oázist, akkor menthetetlenül elvesznek. Tanakodnak, majd megegyeznek. Láncot képeznek és egymástól hallótávolságban egy irányban indulnak útnak. Így széles területet pásztázva látszik legnagyobb esély arra, hogy közülük valaki megpillantja az oázist. Időnként kiáltással adnak jelet egymásnak. „Hallasz?” „Igen”. „Van oázis?” „Még nincs”. A kiáltások egyre gyengülnek, szomjúság gyötri őket, égető a déli napsütés. Az egyik utas meglátja az oázist. Önfeledten előrerohan. Társairól megfeledkezve iszik a vízből és elnyúlik a zsenge füvön a forrás mellett. Meg vagyok mentve gondolja. Hirtelen elalszik. Mire felébred már lemenőben a nap. Eszébe jutnak a társai. Kiáltozni kezd. „Halljátok?” „Megtaláltam az oázist!” De senki nem hallja a kiáltását, a többiek elvesztek a sivatagban.

Nos – kérdezi a narrátor – valóban úgy gondoljátok, hogy megmenekült ez az egy utas? Elég, ha csak magunkra gondolunk?

Az ősök szelleme tovább él, spirituális realitásukban senki nem kételkedik. Emléküket gondozzák, tulajdonságaikat megnemesítik. Az afrikai ember a fizikális világot és a spirituális dimenziót nem választja külön, magától értetődő egységként fogja fel. Isten van, a szellemvilág létezik, itt és most jelenvaló.

A teremtővel, a szellemvilággal, az ősök szellemeivel való vertikális folyamatosság mellett a környezethez kapcsoló holisztikus kapcsolat is jellemző. Lélek és test, szellemvilág és valóság, élő és élettelen egységben, az élet csodálatos szőttesét alkotja.

Különösen szembeötlő az európai számára az afrikaiak időhöz való viszonya. Az események fontosabbak, mint az elvont idő. A közösség és az egyén számára jelentős események strukturálják az időt, az anamnézist az események alapján, nem a naptári idő szerint vesszük fel. Mi európaiak túlságosan elvonatkoztatjuk az időt. Találó az afrikaiak megjegyzése, amikor a sokszor haszontalan sietségünket így kommentálják: „Nektek mindent tudó órátok van, nekünk viszont van időnk”.

Az egyén számára az egészséget a közösséggel és a szellemvilággal való harmonikus kapcsolat jelenti. A fizikális megbetegítő tényezők, a pszichoszociális stresszek és a gonosz szellemek / családellenes, törzsellenes, közösségi kapcsolatokat veszélyeztető tényezők / invázióját nem elsősorban az egyén elleni támadásként, hanem a közösségi kapcsolatok károsítójaként fogják fel. Az elemhigiéne a közösségi mentálhigiénével azonos.

A tradicionális világszemléletet a viharos szociális és kulturális változások súlyosan veszélyeztetik. Az afrikaiak számára élő emlékezet a gyarmati múlt, a függetlenné válás, fájdalmas jelen a véres etnikai háborúskodás. A pénz, a hatalom lépett az ősök szelleme és a teremtő Isten helyére és zilálta az emberi kapcsolatokat. Önzés, önkény, háborúskodás, pusztító lázadások uralják a kontinens helyzetét. A progresszív egyének és csoportok egységre, közös erőfeszítésekre, kreatív részvételre, felelősségre, a profit közös felhasználására, kreativitásra, céltudatosságra hívnak, de felhívásaik, pozitív kezdeményezéseik alig hallhatók az elszabadult tömeg hangzavarában. Itt is eltapossák, megölik a prófétákat. A következő állatmesében a tragikus helyzetet egy szelíd perspektívában érzékelhetjük.

A sivatag szélén egy különösen száraz időszakban az állatok vízforrásai elapadnak, az ivóhelyeken nem találnak enyhülést. Kétségbeejtő a helyzet. A pusztaság vezérei, a nagyvadak összegyűlnek, keresik a megoldást. Az oroszlán, a hatalmas bevallja, hogy nem tud segíteni, talán a félelmetes kafferbivaly vagy a hosszúnyakú zsiráf tud valamit. Amint a nagyok egymás között érvelnek a kiszáradt mocsárban egy kis teknős kér szót. Őt nem hívták meg a gyűlésre. Hogyan is tudna egy kis teknős országos ügyekben tanácsot adni? Halkan, bátortalanul csak ennyit mond. „Én tudom hol a forrás. És…” Nagyot trombitál az elefánt, csaknem megreped a teknős páncélja. „Mit tudhatsz te kis jelentéktelen csúszó mászó, csak zavarod a nagyok tanácskozását.” Még mielőtt a teknős folytathatná rátapos az elefánt és fél méter mélyre préseli a kiszáradt tőzeges földbe. Órákba telik, míg a teknős a felszínre mászik. Látja, hogy a nagyok még semmire sem jutottak. Megint próbálkozik. „Én tudom, hogy merre van a forrás, nektek is megmutatom az utat.” A minden állat fölé emelkedő, öntelt zsiráf éppen arról kezd beszélni, hogy még az ő fenséges magasságaiból nézve sem talált forrást. Mit akar ez a kis féreg, és miért zavarja még mindig a nagyok tanácskozását. Félelmetes első lábával nagyot rúg a kis páncélosba és az messze egy tövises bokor alján landol. „Milyen értetlenek, hiába próbálok segíteni rajtuk, nem hallgatnak meg. „Csendes alázattal kúszik vissza közéjük, és ismét próbálkozik. „Én ismerem az élet forrását, én…” Be sem tudja fejezni, elbődül a kafferbivaly és szarvára tűzi a kis állatot, majd nagyot öklel és repül, repül a kis teknős. Fennakad egy nagy majomkenyérfa ágán és csak üggyel bajjal tud lemászni róla. Szomorúan már távozni készül a tanácskozásról, mikor a gazella mellé szegődik.

„Szervusz teknős barátom én is unom már ezt az értelmetlen panaszkodást, semmire sem jutnak, inkább veled tartok.” A kis teknős elviszi a gazellát a vízfolyások között rejtőző barlanghoz, melynek mélyén bővizű forrás csörgedez. Boldogan isznak a forrásból és a gazella máris rohan a vadak tanácskozására. Lelkendezve újságolja a jó hírt: „Igaza van a teknősnek, tudja az, élet forrását, megmutatta nekem is az utat, gyertek elvezetlek benneteket.” A hatalmas barmok, az uralkodó oroszlán, a büszke zsiráf, a rettegett kafferbivaly lógó orral, szomjúságtól szédülten követik a gazellát. A barlang előtt még annyit mind a gazella. „Itt van a forrás előttetek, de tudjátok meg, hogy a teknőst, aki idevezetett bennünket ti képtelenek voltatok megérteni, sőt eltapostátok, kidobtátok, elvetettétek, pedig ő volt a tiszta, éltető víz forrása.”

Pátkai István dr.