Radnóti Miklós: Búcsúzás a gyerekkortól

v, 2009-02-01 18:26

Búcsúzás a gyerekkortól

Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni.
Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér.
 S halott-e már a perdülő szirom,
ha hullni kezd?
                       vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?
 
 
 
Mint a halál
 
Csönd ül szívemen és lomha sötét takar,
halkan koccan a fagy, pattog az erdei
út mentén a folyó, tükre sajogva megáll
                                s döfködi partját.
 
Meddig tart ez a tél? Fázik a föld alatt
régi, szép szeretők csontja s el is reped.
Mély barlangja ölén borzas a medve, jajong,
                                         sír a kis őz is.
 
Sírdogál a kis őz, ónos a téli ég,
felhők rojtja libeg, fúja hideg sötét,
meg-megvillan a hold, szálldos a hószínű rém
                                           s rázza a fákat.
 
Lassan játszik a fagy s mint a halál komoly,
jégből gyönge virág pattan az ablakon,
hinnéd, csipke csak és súlyosan omlik alá,
                                      mint a verejték.
 
Így lépdelget eléd most ez a versem is,
halkan toppan a szó, majd röpül és zuhan,
épp úgy mint a halál. És suhogó, téli csönd
                                           hallgat utána.